Szabó Ada poéta

Tudatos tettelenségbe taszított
térhódító tudattalanom
toroktépetten tajtékzik tehetetlen.
Talán tiszta tudatom teperte térdre
tusakodván tarlótüzű titoktérben.
Tűnő talány temetőben.

Mikor összeesküdött a világ ellenem,
és rám dőlt, mint kártyavár az életem,
védőszárnyad kiterjesztetted,
falatodat osztottad meg,
rám biztatón csillogott szemed,
hogy bátor és erős legyek.

Anyucikám, tudom, hogy büszke vagy rám,
hogy tintám úgy folyik szét a papíron,
ahogy formálni akarja gondolatom,
igaz, sokszor rejtőzöm érthetetlenségbe,
de te csodálattal hallgatod,
a sorok miként szövődnek egységbe,
s bennem épül az önbizalom.

Élteddel élteted gyermeki lényem.
Maradj velem, hadd éljen soká szívemben,
hogy szoknyád szegélye volt
s lesz is menedékem,
pont mint régen,

mikor aprócska voltam, engedelmes,
s csodáltam pörgős szoknyád, mint forog
a táncban, a szélben, a lázban, az éjben
ahogy táncolsz kecsesen, ezeregy éjjelen,
míg megtestesült előttem
a nőideál, a példaképem.
A legjobb édesanyát kaptam
ezen a földkerekségen!

Játszi könnyűséggel siklik belém közönyöd hímtelen tőre

míg alant vérem porral keveredve gúnyt szór szemeimbe:

Magam teremtettelek

Lelkemből ruháztalak, hogy ne fázzak,

Ajkaid közé mámort rágva kívántalak,

hogy ne éhezzek, csak érezzem édes ízedet

De soraidból kihullott nevem,

és kellene szégyellnem, hogy sem büszkeség

sem dac erőt nem vesz a szívemen

csak pillanatig, csak addig!

Majd tőröd egy laza mozdulattal

újra megfordul bennem.

  Az utolsó képet is letörölte fényképezőgépéről. Minél kevesebbet hagyjon örökül az emlékek martalócainak. Épp elégszer lopták meg életében is.  A barátaival töltött csendesen vidám percek lenyomatai egyenként és véglegesen tűntek el. Már csak az emlékeit kell zárolnia vaspáncéllá merevedett koponyájában. Csak ennyi? Nem.          Hiszen földi lényegülései, kiknek jövőjébe születésük óta be van vésve létezésének megmásíthatatlan valósága, nem feledhetik. S mégis! A vasúti töltés szürke kavicsai rezgőn kínálják a távolba, vagy a legtávolabbra röpítő nehéz fém végtelen karjait, s a féktelenül száguldó monstrum máris elementáris erővel vágja pórusaiba szabadító leheletét, megtelítve mellkasát a kitágult hörgők térigényével.                                   Ekkor lett végleges az elhatározás, hogy legközelebb nem csak hidrogén és oxigén molekulákat enged be pórusain át a testébe, hanem a mámor magasabb fokán, egy nagyobb ütközetben sejtjeit viszi nászra, táncba fogva az eközben eltolódott fém rácspontjait. A mezítelenek nyugalmával rúg arrébb egy követ. Nem mintha nem lenne jó helyen, csak úgy, hogy máshol legyen. Gondosan fésült haja zászlót bont a szélben, s a selyemszalag gúzsba kötő hatalma némán elegyedik a porral, mintegy hirnökeképpen gazdája hamaros érkezésének. Az élet kérdéseinek sikamlós talaját homokkal fújta be a szél, hogy mezítelen lábujjai közé bújva, hűsítve melengesse keblén a minden kétséget kizáró okot: élhetetlenné építette életét. A dimenzióváltás lehetősége most új, rövid távlatokat nyitott meg előtte, mivel már nem volt mást vesztenie, csak az álmait. Már csak pár földi gondolatokat tettető nap és jöhet a mérhetetlen fizikai fájdalom mámora, ami egyszer s mindenkorra meggyógyít minden evilági kínt. A következő vonat a mámor ígéretével közeledett felé. Jegyet váltott…

Most sem integetett.
Már a felszállás pillanatában védelmezőn rejtette el a jelen földrajzi helyzet tudatától a monstrum zárt rendszere. Földrajzilag tapodtat sem mozdult, de lelkében már elmerült a halálsoron állók utolsó vacsorájának élvezetében. Még azelőtt csömörlésig eszi magát! Úgy sem lesz érkezése, hogy gyomorrontást kapjon az élet élvezetétől. Lassan húzott ki a szerelvény az állomásból. Hát megtette.


Lényegtelenné vált az idő porszemcséinek lassú csorgása, hiszen már akkor megérkezettnek volt nyilvánítható, mikor búcsúcsókkal lezárta hovatartozásának fekete dobozát.
Smaragdzöld mosoly közeledett felé, átragyogva a gőzölgő aszfalt fülledt levegőjét. A kilométerek százai is gyorsabban elfogytak, mint a peron hosszúra nyúló léptei. Mozdulatlanságában terv szerinti hirtelenséggel lepte meg az ajkára csókolódó mámor, melynek átlátszatos zöld vizében végtelen nyugalommal merült el. Ujjaira kulcsolódott a jelen édes bizonyossága: megtörtént. E nélkül a megtapasztalás nélkül kár lett volna átadnia magát, nem csak az élet enyészetének, de a halálénak is.
És utazott lélektől lélekig; test a testtel, lélegzet a lélegzettel érintkezve.

Sokszor félelmetesre nőtt egyedüllevőségének árnyéka, mert a körülötte lévő emberek csak a pillanatnak kölcsönözték jelenvalóságukat. Nem is tehettek mást. Köreik az ideiglenesség bizonyosságával érintkeztek, szőhetetlenné téve minden hosszú távú terv fonalát. Hosszú vajúdás árán sem születhetett valóságra egyetlen olyan álombéli valószerűség sem, ami a másik sorsát is hivatott lett volna irányítani. Bár sokszor fenyegetőn vetette magát a partra egy-egy nagyobb hullám, végül mindig visszahúzta cseppjeit medrébe, nem is építve, nem is rombolva sem az ő, sem a más parton álló homokvárát.

Útjaira kalandvágy kísérte, s a félelem nyitott ajtót, mikor hazatért. Bár egyetlen útjára sem kísérte el, mégis mindig bizonyossággal és illedelmesen várta, hogy kifogyjon lába alól az út és visszatérjen eszmerendszerének utált, de biztonságot adó falai közé. Nem ismert mást.
Csak hallomásból értesült más dimenziók létezéséről, de akárhányszor is akart hidat építeni az ismeretlen fölé, sorban zuhant a mélybe minden egyes műgonddal égetett tégla.
Volt hogy gerjesztett lejtőkön a nyolc kerék irányíthatatlan gyorsasággal repült az újabb keresztút felé, ilyenkor játszadozva nézett szembe az oldalirányból támadó orosz rulettel, de még mielőtt valóban bekerült volna a veszélyzónába, a STOP tábla fémes ölelésében újra csak biztonsági játékra váltott át. A felszökő adrenalin pár percre újra kielégítő mértékben éltette, és hazafelé már az önbizalom hajtotta a kerekeket.

De ezek az apróságok nem változtattak a tényen, hogy rövid távú terveit az utolsó vacsora részeként már megvalósította. Csak az idő lusta lábait húzta, hogy kísérje még egy darabig, de így is félő volt, hogy a rációvá váló álmok, egy időegységnyi megtapasztalás után már nem fogják táplálni vágyait, és kár lesz hosszú távú terveire hivatkozva abbéli felfedezését félretenni, hogy a hasonló vonzatú megtapasztalások unalomba torkolva teszik egyre sivatagosabbá életterét, melynek tágítása csak az univerzum tágulásának mértékével lehet arányos, ellenkező esetben ...

szétszakadó lineáris kohézió pattanó cérna metélne körül belül csavar citromszeletekké aprózva kristályosodott édes ízemet kioltva erőm ernyedt oldalra rúgás fejem falba még ver halott vagy ok. élettel fertőzött balsejtelem vagy mégsem vízió repül viharos felhőkön hattyúszárnyon suhog a sóhaj igen
eltévedhet-e ki él ki él téved-e életet ha elragad hajamba kap kiköp lerak felkavar útra kél szeméttel teli-e a forgószél?

mégis könnyezem,
pedig magam szaggattam
szívemből könnyedén,
mely kőkemény,
szikla
forrása fakad
hullámzó tükörben,
miért vérzem?
S te érzed-e?
Vagy lelked tompán
koppan kebleken,
távoli utakon,
százszor szebb napodon
nélkülem?

elképzelési síkon lábrajárt gondolat
farkasvakság áldozataként kiutat kutatva
kiskapuk alatt hovatovább sem halad
hurok szorul oszlopfőn nyak
elme borul agóniában zsibbad
járhatatlan utak
megtaláltan is
elveszett helyeken.
nem vagy
halva lélegzem
hallottál nevetni?
fekete lyukba folyt hang
valóságba feledten

kép innen:

cogito.blog.hu/2012/01/12/a_het_kepe_agy_szendvics

Már a felismerés, hogy bármi képes ..., biztonságossá teszi a bizonytalan létéből fakadó mozdulatokat, s a hiányt színlelő vágyak kitüremkedései békén húzódnak bőröm alá, hogy majd a pillanat ihletettségében szabaduljon a világra, s így a \"bármi\" kézenfekvőségében válik Azzá...
lehetőséggé, mely szabadságban betöltődik a lét, az Út szembefújt porával, míg láthatóvá nem válik a tévedésekben, hogy az ezüsthátú üveg szivárványszínekkel ötvöz,
hogy átlépve keretén, más világok váljanak azzá a nem egyetlenné, ami nem is ellenpólus, csak a más mása,
s már nem a hely köt, nem is a félelem,
mert nem is a másé, csak a magamé
vagyok
s leszek
veled.

Csak lábnyomai mutatják,
hogy előttem járt.
S bár mondják, oda nem követ,
tán érzéki csalódás,
hogy el még sem engedett?

Ezüsterdőbe olvad,
s a téli napfordulóval
fogyó sarlón akad
csillagokba veszett
szemem fénye, de a gondolat
vakon vezet a helyre
hol sorsom magjával
vajúdik a képzelet. Megragad,
s belőlem szakít
magzatához lelket.

Eszem vesztve eSeMeSed velem szemezget
leheveredve eszperente verselek neked,
mert testemmel elegy elevened
szemtelen hergel,legyek veled.
Szégyen szeme szememre ne vesse
gyenge testem, ne lessen, mert
szerelmesen levetkeztem,
s leplezetlen enyelegtem!
Nem veszett eredbe lelkem,
de elememben eme verset
neked remekeltem.

Kezeid simogatón nyúlnak még felém,
pedig már összeállt a képzelet,
műved életre kelt
s ez élet, már enyém.

Szemeidben féltés tüze ég,
irányítanád ösztön-ész vezette vágyam,
csókkal zárnád el mások elől nyiladozó ajkam,
de engem nem fűt már a régi hév.

Kacagásom hiúságodba mardos,
pedig nem rajtad, de veled nevetnék,
ajkaidra csepegtetve a szabadság pezsdítő ízét,
mosolyod ma is fontos.

Csak gyönyörködj!
Érted akartam, de csak általad lehettem,
egyedül te érted, mit miért tettem?
Bennem alkottad, mégsem magadnak
az Örök Nőt.

A készenlevőség végzetszerű volta
riadva jajdul szemeidben.
Ellened fordulni látszik,pedig
épp melléd emelkedik a benned fogant
holnap. Vártad, s most mégis
idegenül nézed az életrekelésbe halt
megvalósulást. Elrejtenéd
vészjósló láthatóság elől, de a mű
már levedlette az alkotó akarat
védelmező szorítását. Megy tovább,
ám túl a fellelhető értékeken,
szemedbe néz
és lát.

Éjpaplan alá kúszó érintése a vágynak

emlékedbe zár, de feloldozást nem vár,

hisz a kapott, akkor, a pillanat erejében

mindent adott, nem hagyva a holnapnak

tartalékot, nehogy a majd, ellopja mit

csak a ma adhat, hogy késlekedésében

visszakérje, mit a tegnapban a tapasztalattól

megfosztásra ítéltetve, az idő eddig halasztgatott...



..végre eléd tárta,

mit addig álszemérmes szűzi mosollyal őrzött,

már a befogadás örömébe vet..

...Csak tarkómon felfutó bizsergés mi most

emlékezésre ébresztette az éjfelet.

leveleink lombja között

............... feszülve szűrődött

szürke szemeidbe

.................forró égitestem

selyemszalagon hevített

.................üvegpora aranyként

szóródott égi tünemény

................megvakít épp csak

annyira, hogy varázslatként

...............éld át a távoli tűz

közeli sugarában

................ragyogó szív-ív

földbarnává szelidült

......................írisze

benned látott csodát

..................siratnak megvakult

kopasz fák

...................avarban rothadó

lehullott gyümölcsei