Szabó Ada poéta

Ezüsterdőbe olvad,
s a téli napfordulóval
fogyó sarlón akad
csillagokba veszett
szemem fénye, de a gondolat
vakon vezet a helyre
hol sorsom magjával
vajúdik a képzelet. Megragad,
s belőlem szakít
magzatához lelket.

Eszem vesztve eSeMeSed velem szemezget
leheveredve eszperente verselek neked,
mert testemmel elegy elevened
szemtelen hergel,legyek veled.
Szégyen szeme szememre ne vesse
gyenge testem, ne lessen, mert
szerelmesen levetkeztem,
s leplezetlen enyelegtem!
Nem veszett eredbe lelkem,
de elememben eme verset
neked remekeltem.

Kezeid simogatón nyúlnak még felém,
pedig már összeállt a képzelet,
műved életre kelt
s ez élet, már enyém.

Szemeidben féltés tüze ég,
irányítanád ösztön-ész vezette vágyam,
csókkal zárnád el mások elől nyiladozó ajkam,
de engem nem fűt már a régi hév.

Kacagásom hiúságodba mardos,
pedig nem rajtad, de veled nevetnék,
ajkaidra csepegtetve a szabadság pezsdítő ízét,
mosolyod ma is fontos.

Csak gyönyörködj!
Érted akartam, de csak általad lehettem,
egyedül te érted, mit miért tettem?
Bennem alkottad, mégsem magadnak
az Örök Nőt.

A készenlevőség végzetszerű volta
riadva jajdul szemeidben.
Ellened fordulni látszik,pedig
épp melléd emelkedik a benned fogant
holnap. Vártad, s most mégis
idegenül nézed az életrekelésbe halt
megvalósulást. Elrejtenéd
vészjósló láthatóság elől, de a mű
már levedlette az alkotó akarat
védelmező szorítását. Megy tovább,
ám túl a fellelhető értékeken,
szemedbe néz
és lát.