alig hesszelt versizé üszk ős porba hint
és sámándobos dübörgő gépzenével okosan vezet,
ha transzba nem akkor hát végzetbe hajlított
menekülő úton ne halld ropogni fogad alatt
az összerágott tollat, csak írd a cikákat és lásd
a szem és értelem előtt összefolyó meg nem fogott
szabadfolyással rendelkező tudatfeletti cirkalmakban
érzékekkel kitapintható pálcikakonfiguráció
sótlannak semmiképpen nem mondható ropi - rációt.
Hallod, ahogy rétre simuló
frekvenciaködben hangom
százszorszép virágnyelven
szólít, s te érted.
Bóbitaszárnyakon
ereszkedve keresi
féltőn óvó meleg kezed,
most jó!
Lelkem immár könnyű,
tenyérnyi kelyhedben
a dallam, halkan
lüktetve álmod
melletted szunnyadó
csillagos eget.
Lehet,hogy te sötétet,
békét és csendet szeretnél.
Én kiáltva harcolok,
búvóhelyedre tűzzel világítok.
A te válaszod az én létfelfogásomra
a szótlan elfogadás,
de az én reakcióm más,
én zajt verek a felém jövő csendbe.
Lehet, te fekete csöndbe fojtod,
s talán valóban kioltod,
a szenvedélyt, mely égetne
szerelmet, vagy üvöltve a bosszút.
De bennem dúl a mea culpa, dúl az erély
ami vágyra és haragra ösztökél,
mert te nem harcolsz semmiért!
És vádollak Téged
Önmagamért!
Fogalmi tünetegyüttesben
sem meghatározható,
hogy a 'jó', megfelel-e,
sőt?! S nem is azért,
mert amúgy is,
de hazugság is, hogy vonzó
lenne, mikor rezdülésemet
alig sem észrevéve
halálos nyugalommal veszel
tudomásul... Zihálok,
de lelked
ódon bástyákkal őrzöd
nem látva, hogy
tán tehetnél mégis
valamit,
de te hagyod, hogy elveszítsd
s látod, már nincs
ami nem is
volt,
mert a múltadat
birtoklod,
de a jelen meztelen
bőrét utcasarkon
hagyod.
Welcome home! az ajtód nyitva,
csak a belsőszobád van bezárva
Még képzeletben
sem áll össze,
A lehetetlen
lehetségessé tétele.
Kérdőjelekbe zárt
csend kiált
csukott szemeidből,
de nem felém,
és nem hozzám jön,
csak vágtat tovább
a pusztákon át.
Áttetsző testemen
átfúj a lélek
Már nem létezem.
Akkor nem láttalak,
S már hiába nézlek.
A te neved a jelszavam,
a te szemed a vád, amely belém vág,
arcod barázdái a könny, amely
sikoltva ömöl szemeimből.
Véred az égbe kiált,
s nincs bocsánat!
Ember vagyok én,
vagy primitív ösztönállat?
Ikercsillagzat alatt
személyiségferdült
áldozat
skorpióméregbe mártott
ezüsthajszálamon
megpendíti
az elveszettek lélekhúrjait,
hogy az éter
szédülten imbolygó
fényei közt felzendülve
még hallják
a reménytelenek
utolsó
mámor-ittas dalát.
Öröklétre kárhoztatva vonszolom
bokámon csörgő perceim átkát
Hozzáláncoltál az élethez!!
Egetostromló vádak döngetik apró ökleimben
a vérben úszó keresztet
Miért kellek neked?!
Elmém tagad mindent, mit lát
rabláncon húzza testem a mindennapi igát
S ezt meddig lehet?!
Tegzemből fogy már az ellőhető nyíl
még néha felsejlik távolabb a cél
de a találat újra: 'bűn'
céltévesztett végtelen űr
Míg elhal a lelkiismeret
Ó, hogy vágytam egykor, elmúlást ne lássak,
s most erőltetett menetben álmodik a nyomor,
de nem sült libacombról
Áldozat az árnyékszéknek!?!
Csoportszellem kísért, űz ölelő karokba.
Hibás génjeim kódját reprezentálom
rendezetten rendetlen sorokban.
Betűim gyalázzák léted.
Koituszba fulladt fáradt agytekervények
nincs harc, kudarc, nincsenek érvek
nem foly' értem a véred
csak a belém lövellt milliónyi élet
tiszta élvezet
De féltékeny szerelmeddel
szeplőtelen őrzöl magadnak
Karjaid fogságában
az életre kényszerít
felfoghatatlan bizalmad.
Szemeiddel tekintetem keresed,
s túl a képzeleten megleled
Fülembe súgsz gyöngéd fuvallattal
felkelő nap sugarával nyakamba bújsz
tarka mezőn ágyadra fektetsz
madárszárnyakon az égig röpítesz
fűszálakkal csiklandozod lábam
nyári záporral nedvesíted
csókra nyíló ajkam
Itt vagy velem
S ha már így kell legyen
élvezem
tenyeredben is vergődő
kényszeréletem.
Torzóm befogadó gombszemvilág
Messzehajló idők fekete köpenyed
Érzésekbe hulló jégszilánk
Vállaidra súlyosodó árnykabát
Réveteg
Prizmán áttört fényjátékos
hovatűnő víztiszta mosolyod
láthatatlanba burkolódzott
Fekete-fehér szív-ármány
Kinn az eső, benn a szív
zuhog
Gazdátlan torzómra
fenyegetőn tátong
a minden tökéletlent elnyelő
fekete lyuk.
közeledő ujjbegyek
szikrázó hamvas
dombormű a testem
képzeletszülte hegycsúcsokon
kitűzött győzelmi zászló
meghódított ösvények
szavak szárnyán
elérem az eget
barlangok
rejtelmeibe vezető kezed
felszínre törő gejzírt teremt.
Távoli lélekzengő
érzelem
Bennem
Fura,
hogy a vakság ostora
így ver végig mindazon ki ostoba játékával magát csapja
be, elhitetve, hogy bája szíve kelyhéből csordul alája, oda,
hol porban vergődnek nyomoronc kis eltévelyedettek, kik
éhezve szürcsölik a nedvet, melyet szívükből eme remek szentek
szabadjára engedtenek, hírnökéül a megengesztelt szeretetnek,
melyet ők birtokolnak igazán, hiszen szentséges magasságukból
lehajolnak hozzám, hogy hajamba gyöngéden belemarkolva,
felrántsanak a magosba, mert biz’ ott szép az élet (!)
bár savanyú a lélek, s böjti szél szaggatja a tested, de
ott van méltó lakhelye a szentnek, s ráadásként az otthon melegével
jár a kihúzottak hajából font ostor, mellyel –ha már meguntad magad-
ütheted a vígan élő nyomorultat, míg a szerencsétlen rá nem lelend:
azért vered, hogy legyen jobb a jobbtól, s mert távol még a kolostor!
-Ebből én nem kérek!!! -kiáltja emberünk, ki erényének semmisenagyságával nem kérked, de habkönnyű lelkével immáron vízen lépked. Szőrszálaiból -melyet ostor hasogatott- sző magának télire
kalapot. S ha sűrűn hull a rágalom, arcán mea culpa, s szánalom,
de ha szüksége úgy hozta, láttam, ahogy kalapját megfordította,
hogy toalettként használva a világ sarát beleontsa.
Míg világ a világ, mindig lesz ki másként látva, más tükrében is
Önmaga képét látja, s láttatni kívánja,
horizontod buzgón bírálva.
Majd a halálban egyesülve
véget ér vitánk,
s kiölti Ránk
nyelvét az
Egyigazság.
2011. 06. 27.
Fenséges villámok
ragyogása
velőm gyönyöre.
De halálhörgés
félelem
kinek ez élet
lételem.
Nem nekem!
Viharral fésült
kócos hajam
lobog a szélben
arcomon látszatkönny
a zápor
Ó, micsoda mámor
mikor milliós Voltod
lesújt!
Elvadult képmásom
szemedben félelemmel
ragyog.
Báránybőrben
fekete felhő.
Ez.
Ez vagyok.
