Szabó Ada poéta

Tudatos tettelenségbe taszított
térhódító tudattalanom
toroktépetten tajtékzik tehetetlen.
Talán tiszta tudatom teperte térdre
tusakodván tarlótüzű titoktérben.
Tűnő talány temetőben.

Mikor összeesküdött a világ ellenem,
és rám dőlt, mint kártyavár az életem,
védőszárnyad kiterjesztetted,
falatodat osztottad meg,
rám biztatón csillogott szemed,
hogy bátor és erős legyek.

Anyucikám, tudom, hogy büszke vagy rám,
hogy tintám úgy folyik szét a papíron,
ahogy formálni akarja gondolatom,
igaz, sokszor rejtőzöm érthetetlenségbe,
de te csodálattal hallgatod,
a sorok miként szövődnek egységbe,
s bennem épül az önbizalom.

Élteddel élteted gyermeki lényem.
Maradj velem, hadd éljen soká szívemben,
hogy szoknyád szegélye volt
s lesz is menedékem,
pont mint régen,

mikor aprócska voltam, engedelmes,
s csodáltam pörgős szoknyád, mint forog
a táncban, a szélben, a lázban, az éjben
ahogy táncolsz kecsesen, ezeregy éjjelen,
míg megtestesült előttem
a nőideál, a példaképem.
A legjobb édesanyát kaptam
ezen a földkerekségen!