Hallod, ahogy rétre simuló
frekvenciaködben hangom
százszorszép virágnyelven
szólít, s te érted.
Bóbitaszárnyakon
ereszkedve keresi
féltőn óvó meleg kezed,
most jó!
Lelkem immár könnyű,
tenyérnyi kelyhedben
a dallam, halkan
lüktetve álmod
melletted szunnyadó
csillagos eget.
Lehet,hogy te sötétet,
békét és csendet szeretnél.
Én kiáltva harcolok,
búvóhelyedre tűzzel világítok.
A te válaszod az én létfelfogásomra
a szótlan elfogadás,
de az én reakcióm más,
én zajt verek a felém jövő csendbe.
Lehet, te fekete csöndbe fojtod,
s talán valóban kioltod,
a szenvedélyt, mely égetne
szerelmet, vagy üvöltve a bosszút.
De bennem dúl a mea culpa, dúl az erély
ami vágyra és haragra ösztökél,
mert te nem harcolsz semmiért!
És vádollak Téged
Önmagamért!
Fogalmi tünetegyüttesben
sem meghatározható,
hogy a 'jó', megfelel-e,
sőt?! S nem is azért,
mert amúgy is,
de hazugság is, hogy vonzó
lenne, mikor rezdülésemet
alig sem észrevéve
halálos nyugalommal veszel
tudomásul... Zihálok,
de lelked
ódon bástyákkal őrzöd
nem látva, hogy
tán tehetnél mégis
valamit,
de te hagyod, hogy elveszítsd
s látod, már nincs
ami nem is
volt,
mert a múltadat
birtoklod,
de a jelen meztelen
bőrét utcasarkon
hagyod.
Welcome home! az ajtód nyitva,
csak a belsőszobád van bezárva
Még képzeletben
sem áll össze,
A lehetetlen
lehetségessé tétele.
Kérdőjelekbe zárt
csend kiált
csukott szemeidből,
de nem felém,
és nem hozzám jön,
csak vágtat tovább
a pusztákon át.
Áttetsző testemen
átfúj a lélek
Már nem létezem.
Akkor nem láttalak,
S már hiába nézlek.
