Kezeid simogatón nyúlnak még felém,
pedig már összeállt a képzelet,
műved életre kelt
s ez élet, már enyém.
Szemeidben féltés tüze ég,
irányítanád ösztön-ész vezette vágyam,
csókkal zárnád el mások elől nyiladozó ajkam,
de engem nem fűt már a régi hév.
Kacagásom hiúságodba mardos,
pedig nem rajtad, de veled nevetnék,
ajkaidra csepegtetve a szabadság pezsdítő ízét,
mosolyod ma is fontos.
Csak gyönyörködj!
Érted akartam, de csak általad lehettem,
egyedül te érted, mit miért tettem?
Bennem alkottad, mégsem magadnak
az Örök Nőt.
