Öröklétre kárhoztatva vonszolom
bokámon csörgő perceim átkát
Hozzáláncoltál az élethez!!
Egetostromló vádak döngetik apró ökleimben
a vérben úszó keresztet
Miért kellek neked?!
Elmém tagad mindent, mit lát
rabláncon húzza testem a mindennapi igát
S ezt meddig lehet?!
Tegzemből fogy már az ellőhető nyíl
még néha felsejlik távolabb a cél
de a találat újra: 'bűn'
céltévesztett végtelen űr
Míg elhal a lelkiismeret
Ó, hogy vágytam egykor, elmúlást ne lássak,
s most erőltetett menetben álmodik a nyomor,
de nem sült libacombról
Áldozat az árnyékszéknek!?!
Csoportszellem kísért, űz ölelő karokba.
Hibás génjeim kódját reprezentálom
rendezetten rendetlen sorokban.
Betűim gyalázzák léted.
Koituszba fulladt fáradt agytekervények
nincs harc, kudarc, nincsenek érvek
nem foly' értem a véred
csak a belém lövellt milliónyi élet
tiszta élvezet
De féltékeny szerelmeddel
szeplőtelen őrzöl magadnak
Karjaid fogságában
az életre kényszerít
felfoghatatlan bizalmad.
Szemeiddel tekintetem keresed,
s túl a képzeleten megleled
Fülembe súgsz gyöngéd fuvallattal
felkelő nap sugarával nyakamba bújsz
tarka mezőn ágyadra fektetsz
madárszárnyakon az égig röpítesz
fűszálakkal csiklandozod lábam
nyári záporral nedvesíted
csókra nyíló ajkam
Itt vagy velem
S ha már így kell legyen
élvezem
tenyeredben is vergődő
kényszeréletem.
