Szabó Ada poéta

Fogalmi tünetegyüttesben
sem meghatározható,
hogy a 'jó', megfelel-e,
sőt?! S nem is azért,
mert amúgy is,
de hazugság is, hogy vonzó
lenne, mikor rezdülésemet
alig sem észrevéve
halálos nyugalommal veszel
tudomásul... Zihálok,
de lelked
ódon bástyákkal őrzöd
nem látva, hogy
tán tehetnél mégis
valamit,
de te hagyod, hogy elveszítsd
s látod, már nincs
ami nem is
volt,
mert a múltadat
birtoklod,
de a jelen meztelen
bőrét utcasarkon
hagyod.

Welcome home! az ajtód nyitva,
csak a belsőszobád van bezárva

Még képzeletben

sem áll össze,

A lehetetlen

lehetségessé tétele.

Kérdőjelekbe zárt

csend kiált

csukott szemeidből,

de nem felém,

és nem hozzám jön,

csak vágtat tovább

 a pusztákon át.

Áttetsző testemen

átfúj a lélek

Már nem létezem.

Akkor nem láttalak,

S már hiába nézlek.

A te neved a jelszavam,
a te szemed a vád, amely belém vág,
arcod barázdái a könny, amely
sikoltva ömöl szemeimből.

Véred az égbe kiált,
s nincs bocsánat!

Ember vagyok én,
vagy primitív ösztönállat?