Szabó Ada poéta

közeledő ujjbegyek

szikrázó hamvas

dombormű a testem

képzeletszülte hegycsúcsokon

kitűzött győzelmi zászló

meghódított ösvények

szavak szárnyán

elérem az eget

barlangok

rejtelmeibe vezető kezed

felszínre törő gejzírt teremt.

Távoli lélekzengő

érzelem

Bennem

Fura,

hogy a vakság ostora   

így ver   végig    mindazon   ki     ostoba   játékával      magát     csapja

be,     elhitetve,     hogy     bája    szíve kelyhéből   csordul    alája,  oda,

 hol  porban  vergődnek        nyomoronc   kis       eltévelyedettek,  kik

éhezve szürcsölik a nedvet,    melyet    szívükből eme   remek   szentek

szabadjára    engedtenek,   hírnökéül   a  megengesztelt      szeretetnek,

melyet ők birtokolnak  igazán,        hiszen   szentséges  magasságukból

 lehajolnak    hozzám,     hogy    hajamba    gyöngéden   belemarkolva,

 felrántsanak      a     magosba,     mert    biz’   ott    szép  az  élet  (!)   

             bár savanyú a lélek, s böjti szél szaggatja a tested, de

ott van méltó lakhelye a szentnek, s  ráadásként az  otthon   melegével

 jár a kihúzottak hajából font ostor, mellyel –ha már meguntad magad-

ütheted   a   vígan élő  nyomorultat,  míg a szerencsétlen rá nem lelend:

 azért vered, hogy legyen jobb a jobbtól,   s mert távol még  a kolostor!

-Ebből  én  nem   kérek!!!               -kiáltja     emberünk,    ki erényének semmisenagyságával nem kérked, de habkönnyű lelkével immáron vízen lépked.      Szőrszálaiból   -melyet ostor hasogatott-   sző magának télire 

 kalapot. S  ha  sűrűn hull  a rágalom, arcán    mea culpa,     s     szánalom,

de   ha  szüksége  úgy  hozta,      láttam,   ahogy   kalapját   megfordította,  

 hogy        toalettként          használva    a      világ      sarát          beleontsa.

Míg világ a világ, mindig lesz ki másként látva, más tükrében is

 Önmaga  képét  látja,   s  láttatni kívánja,

 horizontod    buzgón   bírálva.

Majd a halálban egyesülve

 véget  ér  vitánk,

s kiölti  Ránk

nyelvét  az

Egyigazság.

2011. 06. 27.

Fenséges villámok

ragyogása

velőm gyönyöre.

De halálhörgés

félelem

kinek ez élet

lételem.

Nem nekem!

Viharral fésült

kócos hajam

lobog  a szélben

arcomon látszatkönny

a zápor

Ó, micsoda mámor

mikor milliós Voltod

lesújt!

Elvadult képmásom

szemedben félelemmel

ragyog.

Báránybőrben

fekete felhő.

Ez.

Ez vagyok.